A holtág


Bevezető
A Hármas-Körös az utóbbi évszázadban mesterséges gátak közé szorítva folyik, megszűnt ezzel annak a folyónak és az azt körülvevő tájnak a dinamikus kapcsolata, melynek az itt élő ember szerves része, használója és formálója volt.
A magyarországi folyószabályozások eredményeként kialakult-kialakított holtmedrek és mellékágak jelenlegi száma megközelíti a háromszázat. Mintegy 180 vízterülete nagyobb mint 5 hektár. Ez összességében 7000 hektárnyi vízfelületet jelent. A holtágak körülbelül 75 százaléka a mentett oldalon helyezkedik el. A Körösök vidékén ez az arány megközelíti a 90 százalékot.
Ma már jól látható, hogy az egyre jobban fregmentálódó természetes vagy természetszerű élőhelyek hosszútávú fennmaradása, csak egy egységes nemzeti ökológiai hálózat kialakításával lehetséges. A kitűzött cél, az élőhelyek természetes kapcsolatrendszerének visszaállítása csak a hagyományos tájmintázatot-tájstruktúrát közelítő területfejlesztéssel és úgynevezett ökofolyosók rendszerének kijelölésével és fenntartásával érhető el.
Az utóbbi szerepkör betöltésére a folyóvizek mellett a holtágak és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt csatornahálózatok víztere és parti sávja a legalkalmasabb. Ehhez azonban a természetes vagy természetszerű állapotuk fenntartása vagy rehabilitálása szükséges. A feladatok megoldása nem lehetséges jelenlegi állapotuk felmérése, természeti értékeik számbavétele, hasznosításaik prioritási sorrendjének mihamarabbi újragondolása, s ezek alapján kidolgozott védelmi stratégiák felállítása nélkül.
A Szarvasi Holt-Körös keletkezésének, tájképi és szerepkörbeli változásainak története, mai állapota, tipizálható esettanulmánya az alföldi semipaleopotamon típusú (azaz a folyótól már elkülönült, de a talajvíz általi frissülés mellett, mesterséges vízutánpótlással is rendelkező) mentett oldali holtágaknak. Vízgyűjtőjét, partjait és vízterét érintő legfőbb környezetvédelmi problémák és azok lehetséges megoldásainak összefoglalása segítheti a többi, az átalakulás más-más stádiumában levő, de kivétel nélkül veszélyeztetett holtág megelőző jellegű védelmét illetve rehabilitációját. A vízgyűjtő terület tájtörténete a XVIII. század végétől napjainkig
Az alábbiakban röviden összefoglalom a Körösvidék, - ezen belül a szarvasi Holt-Körös vízgyűjtője - tájtörténetét, közvetlen a szabályozások előtti időktől napjainkig. A tágabb kitekintéstől nem tekinthettem el, mert a Holt-Körös átalakulása, mai állapota csak a szabályozások hatására kialakult természeti-gazdasági-társadalmi változások és folyamatok eredőjében értelmezhető.

A szabályozások előtti természeti kép
Közvetlen a folyószabályozások előtti időkben a Körösök-völgye természetes és emberalakította dinamikájú vizes és szárazabb típusú élőhelyek mozaikjából épült fel: sziki és löszgyepek, üde kaszálórétek, üdébb és szárazabb legelők, szántók, vízfolyások, morotvák és tavak mocsarai, valamint kemény- és puhafás ligeterdők. A XVIII. végétől a szabályozások befejezéséig
A XVIII. század végére az Alföldön a vad vízivilág, amely addig a háborúskodások közepette a túlélését jelentette e vidék lakóinak, a továbblépés, a gazdasági és társadalmi fejlődés gátjává vált. A XIX. század elején már feszítő társadalmi-gazdasági kényszer a folyószabályozások ügyének rendezése. A térképészeti felmérések elvégzése és a tervezés után, a Körösök szabályozási munkálatai 1830-ban kezdődtek meg. Ezek 1834-ig csak fenntartás jellegűek voltak (mederszélesítés, medermélyítés, malmok elbontása, helyi töltésépítések). Ezután a munkák a Tisza-völgy rendezésének előkészületei miatt lelassultak. Az átdolgozott tervek alapján a tényleges szabályozás csak 1855-ben indult meg és - az 1861-1870 közötti aszályos időszakot leszámítva - folyamatosan haladva 1879-ben fejeződött be. Azonban az 1870-es évek árvizei felszínre hozták a tervezési és kivitelezési hibákat. A tapasztalatokat figyelembe véve korrekciós terv született, s ennek alapján 1895-re véglegesen lezárultak az átfogó vízszabályozási munkálatok. A maihoz hasonló végleges, folyóközeli gátak a XX. század fordulója környékén lettek készen. (Korbély, 1916) A belvízrendezés folyamata három nagy időszakra osztható. Az első a Hármas-Körös szabályozásának korára, a második a két világháború közti időkre, a harmadik pedig a szocialista tervgazdálkodás időszakára esett.
Bár már a rómaiak végeztek vízszabályozást a Kárpát-medencében, s vízépítészeti munkák a középkorban is folytak, a XIX. század második felében zajló folyószabályozás, majd az azt követő belvízrendezések voltak az elsők, melyek közvetlen és közvetett hatására fokozatosan csökkentek, majd szigetekké váltak a hajdan hatalmas kiterjedésű természetes élőhelyek a kialakuló kultúrpusztaságban. A XIX. század végi III. katonai térképen a folyón már látszik a folyószabályozás hatása. A legtöbb kanyarulatát már átvágták, bár a régi mederben is még sok helyt folyt a víz. A gátak jórészt már kiépültek. Az aktív ártér összeszorítása a hullámtérre lehetővé tette a szántók igen gyors területfoglalását. Feltehetően a tulajdonviszonyok miatt azonban sokfelé maradtak kisebb-nagyobb rétek és legelők.
A XIX. század folyamán a táj élőhelydiverzitása igen megnőtt, de ez élővilágának nagy részét károsan érintette. Az erdők továbbra is igen ritkák maradtak. A folyó szabályozásával, a fokok és erek elzárásával megszűnt az évszázadokon keresztül meghatározó szerepű külterjes legeltetés és rétgazdálkodás. Átalakult a hagyományos tájmintázat, eltűnt a két tájtípus, az ártér és az ármentes szint különbsége. A helyükön a folyó mellett hullámtér és ármentesített kultúrterület vált uralkodóvá. A szabályozásoktól az I. világháború befejezéséig
Az átvágással keletkezett és a folyótól védtöltéssel elzárt holtág vízgyűjtőterületén is a szabályozásoktól a századelőig terjedő időszakra jellemző a nagy kiterjedésű vizes élőhelyek megszűnése. Ez a folyamat a táj mintázatának átrendeződéséhez vezetett. A század eleji halastó-létesítési hullám és a rizstermesztési kísérletek némiképp enyhítették, de emberszabta dinamikájuk miatt nem pótolhatták az eltűnt természetes vizes élőhelyek hiányát. Mivel az áradásos elöntések elmaradtak, a termelés biztonságossá vált, így a holtkanyar környékén növekedett a szántóterületek részaránya a legelőkkel és kaszálókkal szemben. Aránylag rövid idő múlva, már a századforduló környékén megmutatkoztak a vízgyűjtő területen az ökológiai rendszerbe történt drasztikus beavatkozások első, de ma is ható negatívumai. A mocsarak lecsapolásával, az áradások kijutásának megakadályozásával, a folyó medrének egyre mélyebbre bevágódásával, megváltozott a talajvízáramlás, csökkent a talajvízszint és az alsó légrétegek páratartalma. Az aszályt tovább fokozta, hogy a nagy területeket elfoglaló szántókon felgyorsult az eleve lecsökkent talajvíztartalom elpárolgása. Mindez összességében mezoklimatikus változásokhoz vezetett. Emellett megváltozott a talaj ásványanyagforgalma, az áradások hiányában csökkent a természetes tápanyagbejutás. Az egykori nedves laposok talajai fokozatosan elszikesedtek. Az I. és II. világháború közötti időszak Az I. világháború utáni földreform során már olyan legelőket is kiosztottak és felszántottak, amelyeken szántóföldi művelést nem volt érdemes folytatni. A holtág körüli, valamikori ártér véglegesen kultúrsztyeppé vált. A gyors kapitalizálódás hatására, a II. világháborúig a mezőgazdasági technika és a termésszerkezet korszerűsödött, folytatódott a belvízrendezés, a gazdálkodás a nagybirtokokon intenzívvé vált. A művelési ágak arányai stabilizálódtak (Frisnyák, 1990), a maitól alig eltérőek.

A II. világháború befejezésétől napjainkig
A II. világháború után a gazdálkodás időlegesen extenzív volta, a 40-es évek végi újabb tanyásodás, valamint a 50-es évek elejétől meginduló öntözéses gyepgazdálkodás, az újabb nagyterületű halastó- és rizsföldlétesítések az élőhely-diverzitás és az élőhelyminőség növekedését okozták. A 60-as évektől a szocialista nagyüzemi gazdálkodás felgyorsította a megmaradt természetes élőhelyek pusztulását. A valamikori ártéri élőhelyek fajai a hullámtéren és a megmaradt néhány refugiumon kívül véglegesen mesterséges dinamikájú, ember alkotta vizes létesítmények területére szorultak vissza, vagy a környezetváltozásokat, az izolálódást nem tudván elviselni, eltűntek a Körösvidékről. A holtág keletkezése és változásai napjainkig
A Dögös-Kákafoki holtág, népszerű nevén a szarvasi Holt-Körös végleges formája, a Hármas-Körösön 1888-ban végrehajtott kanyarulatátvágással alakult ki. Azért hangsúlyozom a végleges jelzőt, mert a szabályozások kezdeti időszakában, 1836-ban már egy kisebb átvágást ejtettek, az Anna-liget-Bikazugi folyószakaszon. A vízgyűjtő területen bekövetkezett élőhelyi változások, azonban egészen a XX. század ötvenes éveinek végéig kevéssé érintették magát a holtágat. Kiterjedt mérete, ekkori viszonylagos háborítatlansága miatt refugiális szerepet tölthetett be az árterek eltűnő vízi-vízparti életközösségeinek fennmaradásában. A valamikori folyókanyar galéria erdeit már a középkorban kivágták, de a természetes vonalú és tagoltságú, leszakadásokkal,öblökkel tarkított part vékony szegélyét akkoriban még nagyrészt közel természetes vegetáció, fűz-nyár liget-foltok, soliter keményfák, őshonos cserjések, s itt-ott ecsetpázsitos kaszálók borították. A partszéleken és a sekélyes részeken vastag nádasok, gyékényesek (Phragmites), alakultak ki. A víztérben gazdag rögzült (Potametea) és úszó (Lemnetea) hínár-társulások tenyésztek. Mindez egy magas diverzitású és denzitású állatközösségnek nyújtott életlehetőséget. Egyes partszakaszokon a szegélyzóna nagyobb, természetszerű, vagy természetközeli élőhelyhez kapcsolódott. Ilyenek voltak az Erzsébet-liget, a Pepi-kert, az Anna-liget, a Kenderáztató, Bikazug erdőfoltjai, a Nyúl-, Macó-, Szappanos-, Motyózugi, a Furugyi kaszálók és gyümölcsösök. Ezek közül ma már csak a védett parkok őrzik eredeti állapotukat. Ezzel ellentétben néhány partszakaszon, a szántóterületek egészen a holtág partjáig lehúzódtak, de e területrészek többsége már a szabályozások előtt is szántott hát volt.
Jóval érdekesebb a holtág vízutánpótlásának, ezenbelül a vízmozgásnak és vízszint-fluktuálásának kérdése, mivel a szabályozások után a holtág elvesztette közvetlen kapcsolatát az "élő" vízzel. Megjegyzendő azonban, hogy magának a Hármas-Körösnek vízjárását, árvizeinek elterülését már a szabályozások előtt is nagy mértékben befolyásolta az emberi tevékenység, a vízgyűjtő terület vegetációjának átalakításával, erdők kivágásával, korai vízszabályzozásokkal, a fok-és rétgazdálkodással, a harcászati tevékenységekhez kapcsolódó csatornázásokkal és vízvezetésekkel, vízi malmok működtetésével, kezdetleges gátalásokkal. Az intézményes szabályozásoktól kezdődően a beavatkozások hatékonysága nőtt, a tájátalakítás irányvonala véglegesítődött, s ezzel egy új tájmintázat és hozzákapcsolódó tájhasználat rögzült.
Mint mondottam, a holtág keletkezésekor teljesen elszakadt a folyótól. A holtmedret ekkoriban csak csapadék és belvíz táplálta. Ez a megváltozott dinamikájú vízutánpótlás, - vagyis a vízáramlás megszűnése és a vízszint aszályos időben történő lecsökkenése, - potenciális rizikó faktorává vált a vízi ökorendszer stabilitásának. Mindezek ellenére ebből az időszakból nem találtam irodalmi adatot jelentősebb halpusztulásról, vízvirágzásról.
Molnár Béla, a kakukk (Cuculus canorus) fészekparazitizmusát több, mint egy évtizeden át kutató, méltatlanul elfeledett szarvasi tudós kis füzeteiben pontosan jellemzi a kakukk környezetét az 1930-as évek szarvasi Holt-Körösén. Leírása szerint a partszegélyen a nádas volt az uralkodó, mely az öblökben 8-20 méter vastagságot ért el. A benne lakó pocgémek (Ixobrychus minutus) számát 25-30 párra, a nádirigóét (Acrocephalus arundinaceus) egyes években 230 párnál is többre becsülte az elmocsarasodó partszegélyek növényzetét a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), a vízi harmatkása (Glyceria maxima) és a pántlikafű (Phalaroides arundinacea) állományai alkották. A gazdag hínárvegetációból a sulymot (Trapa natans), a hínáros víziboglárkát (Ranunculus trichophyllus), a rencét (Utricularia vulgaris), és a vidra keserű füvet (Polygonum amphibium) említi. Tehát a holtág biológiai értelemben tiszta vizű, a természetes szukcesszív feltöltődés kezdeti állapotában levő, lassan elmocsarasodó víztér képét mutatta. Ennek oka valószínűleg a kiterjedt, természetes mikrodomborzatú és növényzetű partszakaszok filtráló hatásában, a szennyezés minimális mértékében, a korai szukcesszióra jellemző kedvező vízmélység-üledék arányban, valamint a kiegyensúlyozott trofikus állapotokban keresendő.
Nagy változást jelentett a Hármas-Körös békészentandrási szakaszán 1942-ben felépült duzzasztómű üzembeállítása. Általa lehetővé vált a holtág duzzasztási időszakban gravitációs úton, azonkívűl szivattyúk müködtetésével történő vízellátása, vízcseréje. Annak ellenére, hogy ez mesterséges dinamikájú vízszintszabályozást és vízmozgatást jelentett, az öntözési időszakban a folyamatos vízcsere hatására az öntisztulási folyamatok az ötvenes évekig jól működtek. Erőteljes változások az ötvenes évek végén kezdődtek. A város ipari fejlődése, az agrárgazdaság technológiaváltása, az Öntözési Kutató Intézetnek, majd a Haltenyésztési Kutató Intézetnek a parti régióba történő telepítése erősődő terhelést jelentett. A holtág sorsának megpecsételődését, azonban az ún. "kisgát"-on belüli parti sáv, hatvanas évek elején megkezdett felparcellázása, majd beépítése jelentette. A hetvenes évek elejétől kezdődően a viszonylagos jólét jeleként a holtág szerepe megnőtt a szabadidő felhasználásában. Partjain kontroll nélkül épült ki egy "nyaralóváros". Az ezzel járó legdurvább antropogén hatások a partok és a parti sáv beépítése, természetes növényzet irtása, fokozott vízszennyezés, állandó zavarás, intenzív horgászat rövid időn belül a vízminőség erőteljes romlásához, a tájkép, a honos flóra és fauna átalakulásához, szegényedéséhez vezetett. Ezekről bővebben a "konfliktusok, problémák" fejezetben írok.

A holtág műszaki leírása
A Tiszántúl legnagyobb 29,2 kilométer hosszú, 207 hektár felületű, átlagosan 70 méter szélességű mentett ártéri vízfelülete. A Hármas-Körös baloldali kanyarulatából kétszeri átvágással keletkezett. Felső végpontja a Hármas-Körös 47,8 töltéskilométer szelvényében, az ún. szivornyáknál van. Itt alacsony vízszint esetén 7 darab szivattyú, összesen maximum 8 köbméter/másodperc teljesítménnyel juttatja be az "élő" vizet a holtágba. Duzzasztás esetén a víz gravitációsan jut át a csőrendszeren. Alsó végpontja a 43,9 töltéskilométer magasságában, a békésszentandrási duzzasztómű alatt van. Árvízmentes időben ugyancsak gravitációsan, zsiliprendszeren keresztül távozik a "felesleges" víz. Vízgyűjtő területe 833 négyzetkilométernyi. A fejlett belvízelvezető csatornahálózat több főcsatornával torkollik bele. A csapadékvizeket árvíz idején szivattyúsan kell a folyóba beemelni. Számos öntözővíz-kivétel is működik.

Földrajzi viszonyok
A Holt-Körös a tiszai Alföld, Körös-Maros közti síkság középtájegységének északi részén, az ún. Körös-szögben helyezkedik el. A vízgyűjtőterület felszínfejlődése a pleisztocénben nagyobb részt folyóvizi akkumulációhoz kapcsolódik, bár jelentős mértékben képződtek tavi üledékek is. (Altnöder-Kaszap, 1972) Uralkodó talajtipus: sztyeppesedő réti szolonyec, felső rétege a fűtakarótól barna. A kialakult talajok mindegyike többé-kevésbé szikesedési folyamatokkal van összefüggésben. Hőmérsékletjárása szélsőséges, a tipikus alföldi klímajelleg az uralkodó. A januári átlag 1,2 –2C. fok. A tavasz korán köszönt be, a napi középhőmérséklet a táj túlnyomó részén már április 5-10 között eléri a 10C. fokot. A júliusi középhőmérséklet meghaladja a 22C. fokot, a nyári és hőségnapok átlagos száma 85, ill. 30, ami hazánk területén a maximum közelébe esik. Az átlagos évi hőmérséklet hazánkban itt a legmagasabb. Az ősz hosszú, a hőmérséklet napi átlaga csak október 20-25 között süllyed 10C0 alá. Leggyakoribb szele az északkeleti és délnyugati. Az évi csapadék-mennyiség Szarvas környékén nem éri el az 500 millimétert. A legtöbb júniusban hullik, (55 milliméter). Legszárazabb hónap a január, 27-35 milliméternyi csapadékkal. Az októberi, második maximum elmosódik. A tél hóban szegény, hótakarásos napok száma 30-33. A terület vízmérlege súlyos hiánnyal zárul. Az átlagos vízhiány (kevés csapadék, nagy nyári meleg) 175 millimétert is meghaladja. (Pécsi szerk. 1969)

A holtág jelenlegi funkciói

Élőhely
Nem feledhetjük el, hogy a holtágnak ez a természetes és elsődleges szerepe, s a további emberi hasznosítások elengedhetetlen előfeltétele. E tény figyelmen kívül hagyása a tevékenységek önmegsemmisítővé válását idézheti elő. Annak ellenére, hogy az antropogén hatások erősen átalakították, a holtág a mai napig nagy természeti értéket képvisel. Arra, hogy érdemes az élőhelyek rehabilitációjával foglalkozni, bizonyíték egyfajta szunnyadó potenciál. Miszerint az ártér élővilága néha megpróbálja visszafoglalni elvett és sokszor már megváltoztatott élőhelyeit. Vertse Albert, aki a szarvasi Arborétum madárvilágával is foglalkozott az 1950-es 60-as években, arról számol be, hogy a parkban "csaknem minden esztendőben erőszakkal (kilövéssel) tudták csak megakadályozni a bakcsók fészkelését (mert szennyezésüket nem tűri a park esztétikája). A park erőszakkal elnyomott, mintegy "rejtett" szerepének egyik hangulatos megnyilvánulása volt, amikor 1961 egyik szeptember végi napjának késő alkonyatán a park legmagasabb fenyőcsoportjának tetejéről, közeledtünkre 11 db fekete gólya kelt szárnyra. A vonulásban lévő csapat észrevétlenül szállt be éjszakázásra." (Vertse, 1980) Magam is hasonló megfigyelést tettem 1985. tavaszán, amikor is az Arborétumban, szürkegém (Ardea cinerea), bakcsó (Nycticorax nycticorax), üstökösgém (Ardeola ralloides), kiskócsag (Egretta garzetta) összetételű gémtelepre bukkantam, egy vízközeli fiatal lucfenyvesben(!). Mind a négy faj sikeresen fiókákat repített annak ellenére, hogy folyamatosan erős zavarás érte a madarakat /vízisport, üdülők, horgászok/. Ez a fészkelés azért is rendhagyó, mert a hullámtérben az évben jó költési viszonyok voltak /árvíz/.

Vízgazdálkodási feladatok
A holtág üzemelési rendje lényegében a múlt század végétől változatlan. (Bíró 1894) Két alapvető üzemi időszak ismeretes: A nyári, öntözési szakasz április elejétől október végéig tart. A téli, belvíztározási szakasz pedig november elejétől március végéig

Belvíztározás
Levonulási vízszint +290 centiméter. Tározott vízmennyiség 360 000 köbméter. A téli, belvíztározásra való felkészülés időszaka során /november és március között/ a holtág vízszintje 160 centiméterre csökken. Ekkor csak a nyúlzugi átvágás torkolati szakaszában van jelentős, de pangó jellegű víz. Anna-liget és Bikazug irányában csak keskeny vízcsík jelzi az erősen feliszapolódott medret. A 80-as évekig ide torkollott a szennyvíztelep csőrendszere, melyen keresztül a város "tisztított" szennyvize a holtágba jutott. A téli időszakban ez a szennyvíz visszafelé, a város irányába folyt, s ezzel erősen terhelte az amúgy is pangó vizű szakaszt. Mára megszűnt Szarvason a legális szennyvízbevezetés. Öntözés A nyári, öntözési szakaszban /április és október között/ a biztosítandó vízszint 356 centiméter. A tározott vízmennyiség pedig 540 000 köbméter. A békésszentandrási duzzasztó 1942-ben történt megépítése után lehetővé vált a holtág stabil vízellátása, amire több ezer hektár rizstelep /az utóbbi években a rizstermesztés visszaesett/, halastó, legelő, esőztető öntözőtelep támaszkodik. Több öntözővíz-kivétel működik. A legjelentősebb a Dögös-kákafoki szivattyútelep, amely 3,5 köbméter/másodperc teljesítménnyel. a kákafoki-szentesi öntözőrendszer felé továbbítja a vizet. Az öntözési idény alatt 40-40 millió köbméter vizet szállít szántóföldi növények, rizs, legelő öntözéséhez. Emellett távolabbi halastavak feltöltéséhez /pl. kunszentmártoni halastavak/ is több millió köbméter víz kell. A parti sávban található "hobbi-kertek" illegális vízellátását is a holtág biztosítja.

Ipari vízszolgáltatás
Ezt a funkciót elsősorban a partján elhelyezkedő Haltenyésztési és az Öntözési Kutató Intézet tápvízellátása jelenti. Szennyvíz befogadás Az utóbbi években legálisan már csak Békésszentandrás biológiailag tisztított szennyvize jut közvetve a holtágba. Emellé párosul az illegális szennyvíz bejuttatás (a part elhelyezkedő lakó- és nyaralóházak, üzemek, közintézmények), melynek pontos mértéke nem ismert. Kutatás A holtágban rejlő adottságok is szerepet játszottak, hogy Szarvas az öntözési és halászati, valamint vízi ökorendszerekhez kapcsolódó kutatások egyik országos központja.

Hal- és kacsatenyésztés
A Haltenyésztési Kutató Intézet egy jelentős, 7,5 kilométer hosszú holtágszakaszt halasított. A haltenyésztés és a kutatás elsődlegessége mellett (extenzív-intenzív szabadvízi, illetve átfolyóvizes és ketreces halnevelés.), e szakasz sokirányú hasznosítású: öntözés, belvíztározás, kacsatenyésztés. A mederrész két vége töltésrendszerrel és halráccsal került leválasztásra. Megépült egy mammutszivattyúval felszerelt központi lehalászóhely. Nyári vízálláson legnagyobb vízmélysége 2,5-3,0 méter. Télen belvízbefogadó. Ekkor vízmélysége 0,5-1,0 méterre csökken.

Horgászat
1976-ig a holtágat a gyomaendrődi Viharsarok Halászati Szövetkezet halasította, s minden évben őszi kisvíz idején lehalászta. Ma a Haltenyésztési Kutató Intézet hasznosításában levő szakasz kivételével, horgász egyesületi kezelésében levő horgászvíz. A természetes szaporulat kis száma és összetétele miatt, a zsákmány nagy részét keszegfélék és a telepített növényevők alkotják. Üdülés, vízi sport A Bolza család XIX. századi lakó-nyaraló kastélyai mellett a századfordulóig csak néhány mezőgazdasági jellegű építmény, főként tanya volt található a holtág parti sávjában. Az első vízparti üdülőt Róth Béla neves szarvasi fényképész létesítette 1910 körül. Az 1930-as években helyi mozgalom indult a szarvasi idegenforgalom népszerűsítésére. Ebben az időben kezdtek épülni a holtág városi-városközeli szakaszán, a módosabb polgári családok nyaralói, s ugyancsak itt és ekkor alakultak ki a városi strandok és csónakházak. A várostól távolabbi parti sáv beépítettsége, a mezőgazdasági technikum bikazugi majorjának 1920-as években történt felépítésétől kezdődően az 1960 évek elejéig változatlannak mondható. Ekkor indult meg -és a törvényi tiltás ellenére helyenként ma is folytatódik- a még megmaradt természetes állapotú parti sáv üdülő-telkekké történő felparcellázása. A nyolcvanas évek óta, a nyári szezonban mintegy 4-6 ezer szarvasi és vendégüdülő "lepi el" a partokat. A holtág partján elhelyezkedő híres Arborétum is erős turistavonzerő.

Forrás: Tóth Tamás 1999.

A nyaralás ideje alatt minden horgásznak lehetősége van hobbija űzésére. Mivel a halászati jogot a Körös-szögi Nonprofit Kft. gyakorolja a vizen, ezért horgászengedély váltása szükséges, melyet Szarvason és Békésszentandráson egyaránt meg lehet váltani.